Vasárnap délután a konyhaasztalon száradtak az új linómetszeteim, csipeszekkel kifeszítve egy madzagon a mosogató fölött. A lakás festék- és terpentinszagú volt, a macska pedig sértetten ült az ablakpárkányon, mert az asztal megint nem az övé volt. Tizennyolc lap készült el a sorozatból, mind ugyanarról a régi pesti udvarról, csak más napszakban: kora reggeli szürkében, déli éles fényben, és este, amikor a gangon már csak egy-két ablak világít.
A nyomódúcot egy hétig véstem, és a harmadik próbanyomatnál jöttem rá, hogy a bal felső sarokban túl mély lett az egyik vonal. Ilyenkor nincs visszaút, a linó nem bocsát meg. Vagy újrakezded, vagy beépíted a hibát a képbe. Én az utóbbit választottam, és a végén éppen az a sarok lett a legélőbb része a lapnak.
Közben azon gondolkodtam, hogy a konyhaasztal már régóta szűk ehhez. A barátnőimmel évek óta tervezgetjük, hogy közös műtermet nyitunk, ahol nyomni, tanítani és árulni is lehet, de mindig elakadtunk ott, ahol a művészetből papírmunka lesz.
Este, amikor levittem a szemetet, egy egészen váratlan beszélgetés lendített ezen a holtponton.
A lépcsőházban összefutottam a második emeleti szomszédommal, és öt perc múlva már a grossoffice.hu nevét írtam fel a szemeteszsák mellé gyűrt blokk hátuljára. Ő építészként saját irodát vezet, és mindig érdeklődve nézi a mappáimat, amikor a postaládánál összefutunk. Elmeséltem neki, hogy szeretnénk cégként működni, de fogalmunk sincs, hol kezdjük, és hogy mindhárman rettegünk a hivatalos levelektől. Ő csak legyintett, és azt mondta, ő is ott intézte annak idején a székhelyét, azóta két ismerőse is odament az ajánlására, és egyikük sem bánta meg. Megígértem neki, hogy ha egyszer tényleg cégünk lesz, ő kapja az első nyomatot az udvaros sorozatból.
Még aznap este leültem a laptoppal, és a kft. alapítása témájú tájékoztatójukat olvastam végig. Nem volt könnyű olvasmány, egy teát kétszer is elfelejtettem meginni mellette, de meglepően sok olyan dolog volt benne, ami ránk is vonatkozik. A jegyzeteimet ugyanabba a vázlatfüzetbe írtam, amibe a metszetek terveit szoktam, így most egy udvari gang skiccét egy kérdőjelekkel teli lista követi. Kiderült például, hogy a cégbe nem csak pénzt lehet bevinni, hanem tárgyat is, ezt hívják apportnak. Rögtön a régi mélynyomó présünk jutott eszembe, amit közösen vettünk egy bezáró nyomdától, és amit négyen cipeltünk fel egy barátnőm pincéjébe. Azóta is ott áll, letakarva, és várja, hogy végre rendes helye legyen. Hogy ez nálunk hogyan működne, azt majd az ügyvéddel beszéljük meg, de jó volt tudni, hogy létezik ilyen lehetőség.
A cégnévnél is megálltam egy kicsit. Az oldal szerint a névnek több betűvel is el kell térnie minden más bejegyzett cégtől, és a legjobb, ha legalább két, öt-hat betűs szóból áll. A barátnőimmel egy hétig küldözgettük egymásnak az ötleteket, volt köztük latin szó, egy kedvenc festőnk becenevét idéző változat és egy olyan is, amit ma már egyikünk sem vállal. A végén egy régi festékfajta nevénél kötöttünk ki, mert mindhármunknak ugyanaz a mosoly jelent meg tőle az arcán.
Ami a legtöbbet segített: ha nincs ügyvédünk, a grossoffice.hu szerez nekünk egyet, és akkor ugyanott megy a cég bejegyzése és a székhely ügye is. Nekünk, akik egy számlát is nehezen töltünk ki hiba nélkül, ez sokkal többet jelentett, mint bármilyen kedvezmény. Eddig nem kellett három különböző helyre telefonálnunk, és senki nem nézett ránk furcsán, amikor visszakérdeztünk.
A kft. alapítása így nem egy félelmetes hivatali hegy lett, hanem egy lista, amin szépen sorban haladunk. A szomszédom azóta minden alkalommal megkérdezi a lépcsőn, hol tartunk.
A tizennyolc linómetszet most egy dobozban vár a költözésre. Ha egyszer kész lesz a műterem, az első közös kiállításunk meghívójára a szomszéd neve is felkerül, és a grossoffice.hu sem marad ki a köszönetek közül, mert nélkülük valószínűleg még mindig a konyhaasztalnál nyomnánk.